Minden megváltozik
Az üres és csupasz alagsori lejáró nyirkos falai többszörösére erősítették az érkező lépteinek zaját. Draco hirtelen megfeszült, majd egy gyors mozdulattal zsebébe bújtatta a még mindig állati alakban lévő gyereket.
A léptek zaja elhalkult, de a fiatal férfi még mindig nem látott semmit. A rácsok mögül csak egész kis rálátása volt a közeledőre. Pálcáját becsúsztatta talárja ujjába, majd feszülten várt. Ekkor már meghallotta az ismert hisztérikus hangot.
- Nocsak unoka öcsi, úgy látom a kis cimboráid eljöttek érted… de te nyugodj meg, már nem fogsz velük találkozni soha többet az életben. – A nő ekkor már teljesen láthatóvá vált, s kezében lévő pálcájával egyenesen a fiúra célzott. Odafentről közben csata zajai szűrődtek lefelé.
Draco hirtelen nem tudta, mit is tehetne, hiszen a zsebében ott lapult Antonius, őt pedig nem akarta bajba sodorni. Aztán egyik pillanatról a másikra egy elgyötört női hang szólalt meg.
- Bella, ezt azonnal fejezd be! Mégis elment az eszed? A saját véredet támadod?! – Narcissa erőtlenül próbált fölállni, hogy fia és testvére közé állhasson, ám ezen próbálkozása során csak annyit ért el, hogy összeesett.
- Még, hogy ez az én vérem? Nekem egy véráruló nem a rokonom! Ezt jól jegyezd meg, Cissy… - azzal gondolt egyet és testvérére irányította pálcáját. A nő a hirtelen jött fájdalomtól fölordított, majd ájultan nyúlt el a mocskos padlón. Draco hirtelen cselekedett, előkapta pálcáját és egy erős hátráltató ártást küldött a fekete hajú nőre. Az indulataitól remegve kiáltott hátra a többieknek.
- Hozzátok anyát! Gyerünk! – Mindeközben le sem vette pillantásáét a földön fekvő nőről. Ahogy Hermione odaért mellé, zsebéből Antonius mászott ki, majd kisvártatva visszaváltozott. Bellatrix erre eszmélt föl és érdeklődve figyelte a csöppséget, amint anyja a karjaiba veszi. Gúnyos mosoly terült szét az arcán, majd így szólt.
- Csak nem a te kölyköd, sárvérű? Felelőtlenség volt idejönnöd fattyú… - Elnémult ugyanis egy erős kéz szorította meg torkát. Levegő után kapkodva próbált meg kiszabadulni az őt satuként fogva tartó tenyerekből.
- Ezt még egyszer ne merd mondani rájuk! – vicsorogta Piton miközben szorítása egyre erősödött. Antonius félősen nyikkant meg és bátorságából csak ennyire futotta. Fölemelte kis kezeit, majd Pitonéra tette, amitől a férfi hirtelen elengedte a nőt.
- Ő gonosz, te nem vagy az… - motyogta a kicsi, miközben igyekezett belebújni anyja ölelésébe. Piton idegesen kapta vissza a fejét, az immáron értetlenül ülő nőre.
- Látod, Bella még egy három éves gyerekben is több az akarat, és az elszántság, mint benned… - Megvetően végignézett a nőn, majd kiirányította a kis csapatot. – Draco, vidd ki őket! Majd én is megyek utánatok.
- Nem, neked kell kivinned őket! – ellenkezett a szőke férfi.
- Nem nyitok vitát, most azonnal tűnjetek el! – Hangja nem tűrt ellentmondást, így a két nő, illetve Antonius és Draco elindultak kifelé. Hermione még vetett egy aggódó pillantást a férfira, majd fiát szorosan tartva elhagyták a pincét.
Ahogy menekültek mindenfelé harcoló varázslókat láttak. Hermone ijedten kapta föl a fejét, mikor meglátta Harryt, amint éppen Voldemorttal csatázik. „Hát eljött végre a végső csata…” futott át agyán, de valami megbénította, talán egy átok, vagy csak maga a tudat, hogy perceken belül vége lesz a rémálomnak… nem tudta.
Perselus a távolból észrevette a nő hezitálását, majd sietősen elindult feléjük. Ahogy odaért Hermione mellé, s maga felé fordította, annak szemében semmit sem látott. A tűz és az aggodalom szikrája eltűnt s helyét átadta valami mérhetetlen ürességnek. Piton tudta, hogy gond van, s a nő valószínűleg megsérülhetett.
Ekkor azonban Antonius fordította felé tekintetét és a ködfátyolon keresztül nézte amint Harry ismét egy átkot készül küldeni ellenfelére. Cincogó hangján csak pár szót mondott, de a férfinak ez is elég volt.
- Ez még nem az… - Piton tudta, mire utalhat gyermeke, s gyorsan cselekedett. Odasietett Potter mellé, hogy segítsen neki.
- Potter tűnj el, MOST!!! Ez csapda! Még nincs itt az idő… - kiabálta a mellette harcoló férfinak, aki értetlenül hallgatta Pitont.
- Á Perselus, hát e is megjöttél? Minő kedves meglepetés, hogy saját kezűleg tálalkozol föl nekem… - sziszegte Voldemort, s egy újabb nagy erejű ártást küldött ellenfelei felé.
- Mégis… honnan veszed ezt Piton? – bukott ki a kérdés Harryből és épphogy sikerült elkerülnie egy zöld fénycsóvát. Perselus aki a földön terült el az előző ártástól, most lihegve próbálta összeszedni gondolatait.
- Antonius… mondta… - Harrynek se kellett több, minden erejét összeszedve húzott egy védőpajzsot emberei és a halálfalók közé, majd mindenkit kiparancsolt.
- Visszavonulás! – kiáltotta, mire minden Rendtag megragadta egy sérült társát s amilyen gyorsan csak tudtak, elindultak. Hermione még mindig csak ott állt, s szinte semmit nem fogott föl a körülötte zajló eseményekből. Egy panaszos sírás azonban kizökkentette:
- Anya… menjünk innen, félek! – sírta a kisfiú, mire Hermione szédelegve ugyan, de elindult a többiek után. A halálfalók, bármennyire s próbáltak nem tudtak áttörni a védelmen, így a Rendnek sikerült elmenekülnie.
Piton eszét vesztve kezdte el keresni fiát és Hermionét. A tömeg lassacskán oszlani kezdett, is már alig voltak a helyszínen, azonban egy idegesen nézelődő nő még mindig ott állt, valakit keresve. Ahogy Perselus észrevette a nőt gyorsan odaszaladt.
- Még is mi az ördögre vársz? Már rég el kellett volna mennetek! – Azonban válasz nem érkezett, a homályos tekintet mellyel találkozott, egyre kétségbeesettebb volt.
- Perselus… segíts… - motyogta, de többre már nem volt ereje… elájult. A férfi még idejében kapta el őt. Mikor Harry odaért hozzájuk, értetlenül nézte a jelenetet.
- Mi történt? Megsérült? – faggatta a másikat, aki szinte meg se hallotta a kérdést.
- Fogd Antoniust és vidd magaddal! Én is megyek… - Átadta fiát, majd saját karjaiba vette a nőt, s dehoppanáltak.
.oOo.
A főhadiszállásra megérkezve mindenki elkezdte fölmérni a károkat, ki hány barátot vesztett, kik vannak életben… Perselus Hermionéval a karjában érkezett meg, s ezzel legalább olyan pánikot keltett, mint a több sebből vérző Harry, akinek karján a síró Antonius ült.
A fiatal férfi szomorúan hordozta végig tekintetét a sebesülteken. Mostanra a nappalit tértágító bűbájjal kezelték, így a sebesültek egy-egy hordágyon foglaltak helyet. Ginny rohant oda szerelméhez, hogy átvegye tőle a zokogó gyermeket.
- Mi történt? Jól vagy? Hermonéval mi van? Válaszolj már az istenit neki! – ordította végül, mire Harry magához tért.
- Elmenekültünk… - Csak ennyit tudott mondani és szégyenkezve vonult végig sérült társai közt. Azonban egy szipogó hang megállította.
- Ez még nem az volt… még nem az! – ordította a gyerek, s a zokogás újra eluralkodott rajta. Közben még motyogott valamit.
- Ez mégis mire volt jó, Potter? Ennyi halál csak azért, hogy megments pár embert? – fakadt ki az egyik nő, aki férjét ápolta. Harrynek semmi ereje nem volt védekezni.
- Sajnálom… - azzal eltűnt a konyhaajtó mögött.
.oOo.
Piton lélekszakadva rohant le a pincébe a nővel, miközben Draco követte. Ahogy beértek a laborba, az asztalról mindent eltűntettek, s most a nő teste foglalta el a helyet,
- Mi történt? – kérdezte Draco, s Piton ismét nem tudott válaszolni. Draco idegesen elkezdte vizsgálgatni a nőt, de semmi külsérelmi nyomot nem talált rajta.
- Se vágás, se szúrás vagy ütés… nem értem… - motyogta, majd mikor a nő fejéhez ért egy jókora puklira lett figyelmes. – Valami eltalálta… Perselus segíts az oldalára fordítani jobban meg akarom nézni… - Ahogy elkezdték vizsgálni a nőt, az lassacskán ébredezni kezdett.
- Mi… mi folyik itt? Hol vagyok? Hol vagyok! Ki van itt! – kiabált a nő és olyan gyorsan ült föl, hogy beleszédült. Fejét fogva próbálta magát visszatartani s közben megérzett magán egy ismerős érintést.
- Hermione, mi vagyunk azok! – válaszolta Piton, s közben nyugtatónak szánt ölelését inkább elnapolta.
- Hermione, jól vagy? – kérdezte Draco, akinek egyre gyanúsabb lett a nő állapota.
- Ne… nem hiszem… - suttogta, majd újra szólásra nyitotta száját. – Én azt hiszem… megvakultam…
A két férfi rémülten nézett egymásra, majd a nőre. Piton idegesen kezdett el járkálni, amit a nő meg is jegyzett.
- Perselus, az ég szerelmére abbahagynád? Így is majd szétrobban a fejem! - emelte föl hangját a nő, majd fáradtan beletemette arcát a kezeibe.
- Honnan tudod, hogy én voltam? – kérdezte Piton megrökönyödve.
A járásodról… van egy bizonyos hangja a lépteidnek, amit fölismertem – tájékoztatta Hermione.
- Rendben, most fölviszünk a szobádba, és majd kitalálunk valamit – folytatta Draco, és közben lesegítette Hermonét az asztalról. A lány ugyan ellenkezett, de végül hagyta magát. Ahogy fölfelé támogatták, egyre csak Hermione reakcióját figyelték. A nappali elé érve már lehetett hallani az ott lévők hangját. Perselus föl akarta venni a lányt, hogy minél előbb az emeleten lehessenek, de az ellenállt.
- Most azonnal engedj el! Még nem vagyok nyomorék! Az, hogy megvakultam nem egyenlő azzal, hogy magatehetetlen vagyok! – ordította magából kikelve a nő, s elindult abba az irányba ahol a lépcsőket sejtette.
Tapogatózva haladt végig, de egy széket nem sikerült kikerülnie s csúnyán fölbukott benne. – Hagyjál! – ordította ismét, majd megpróbált föltápászkodni, de nem sikerült neki. Ekkor elégelte meg Piton a bámészkodók hitetlenkedő, és szánakozó arcát.
Egy mozdulattal fölkapta a lányt, majd eliramodott vele az emelet felé. Távozása közben azonban még visszaszólt pár keresetlen szót.
- Maguknak nincs jobb dolguk, mint más szerencsétlenségét bámulni?! – Hermione még pár pillanatig kapálódzott a férfi karjaiban, majd beletörődve hagyta, hogy szobájába vigyék.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége